Tudtam én, hogy a tegnapi post nem kellett volna, elsiettem. Ma szakadásig melóztam, kettő új masinát is integráltam az nagy rendszerbe, bele. De vége a napnak, ezt az előnyére kell írni.
Viszont, ami tetszik, hogy a mai nappal, így 2008-ban, visszavonhatatlanul megérkezett a tél. Reggel csak úgy repkedtek a mínuszok, nehezen is ébredezett Sárga Angyal. Fázik a veréb, letörik a füle. Ismerjük.
Ja, egy sztori (csapongok, csapongok):
Délután, miközben otthonról csomagolt ebédemet fogyasztottam a nem létező diéta jegyében, berontott az irodámba egy csoport vezető, aki a következő kérdést intézte felém:
- IT, na akkor hogy is van az az izé, tudod, a mittudomén hogyishíjjákon?
Itt legyen okos az ember, viszont öröm az ürömbe, hogy erről eszembe jutott általános iskolás éveim egyik legnagyobb gag-je.
Alsóban (van még ilyen?) történt, hogy osztállyal lenn voltunk két hetet Városkúton. Ma ezt talán Erdei Iskolának hívnák, akkor még, a rendszerváltás hajnalán mi egyszerűen Városkútnak hívtuk. No, egy szó mint száz, egy esti - tudomisén - közösségépítő meeting során, amikor is 8-9 éves gyerekek a korukból fakadó naívsággal szemlélve a világot ültek és olyan dolgokról beszélgettek, melyek a 8-9 éves gyerekekek érdeklik, ekkor történt, hogy Mityók András (ha jól emlékszem a névre) egy másik osztályból szó szerint ránk rúgta az ajtót, kezében egy véres, halálfejes, emberi cafatokat (egyébként, amennyi rémlik, nagyon részletesen és szépen kidolgozott) ábrázoló zsírkréta képpel, majd rámeredve a tanárnőre, a következő kérdést eresztette el fogai között, nagyon feldúlva:
- Na, mondja már meg az izé, hogy milyen a mittudomén!
Azóta sem tudom, mire gondolt, valószínüleg nem is érdekes, de ez az egy mondat, ez az egy kérdés ez nyomott hagyott. Azóta is.
Most pedig bontunk egy sört és örök romantikusként megtekintjük fiaink mai produkcióját az Észak-írek ellen.
